KezdőlapbelépésregisztrációFórumkosárfacebookyoutube

Irodalmi kávéházak Pesten és Budán

Tartalomjegyzék

irodalmi kávéházak pesten és budánÖrvendetes tény, hogy az utóbbi esztendőkben szembetűnően megnőtt az érdeklődés a kávéházak iránt. Ez persze nem azt jelenti, hogy az emberek tömegesen töltik szabadidejüket az efféle, egyre-másra nyíló intézményekben, hanem azt, hogy mind többen akadnak közöttünk, akik a polgárléttől elválaszthatatlan társas igényeik kielégítésére törekszenek.


Ha máshogy nem megy, hát szellemileg, az intellektus segítségével. A kávéház pedig – mint a Társalgás Szentélye – olyan helyként él emlékezetünkben, amelyről úgy tudjuk, elődeink ott még leültek barátaik asztalához, ott még elkortyoltak, és nem felhajtottak egy-egy feketét, ott még beszélgettek egymással. Vagyis olyan helyekként képzeljük el a kávéházakat, ahol valósággal megállt az idő. A kávéházba betért az ember és nem beugrott egy italra. A kávéház a Nyugalom Szigete volt, ahol mindenekelőtt társalogni lehetett, de játszani, olvasni, sőt, akár dolgozni is. Ha a kávéházakra gondolunk, akkor a semmibe révedő tekintetünk előtt valamely harmincas-negyvenes években forgatott magyar játékfilm díszletei jelennek meg, amelyek között kifogástalan modorú fővárosi ügyvédek és vidéki körorvosok bámulnak rezzenéstelen arccal kártyáikba, vagy lángoló tekintetű fiatalemberek készülnek megváltani a világot, miközben a kasszírnővel szemeznek, netán rosszarcú kupeceket látunk, akik egymást kölcsönösen becsapva zenés áldomást isznak éppen…
   Mindeközben kemény arcvonásaink előbb felengednek, majd mosolyra görbülnek. Sóhajtunk egyet.
   Nosztalgiázunk.
   Nosztalgiázunk, és sóvárgásunkat, vágyakozásunkat e távoli, elveszett világ iránt az utóbbi években megjelentetett kiadványok mind jobban ösztönzik. Ugyan egyelőre még sem Balla Vilmos, sem a Bevilaqua-Borsody Béla-Mazsáry Béla szerzőpáros alapvető kávéházas könyveinek nem látott napvilágot újabb kiadása, ám hiányukat valamennyire mégis pótolni tudják a nemrégiben kirakatokba kerülő, és onnan gyorsan eltűnő munkák, Erki Edit válogatása, meg a Budapesti Negyed három évvel ezelőtt megjelent dupla száma. Vitathatatlan sikerük is jelzi azt a figyelmet, amelyet a még könyvet vásárlók a kávéháznak szentelnek.
   Ez az érdeklődés minden bizonnyal a téma legújabb feldolgozását, Szentes Éva és Hargittay Emil Irodalmi kávéházak Pesten és Budán című könyvét is kísérni fogja. Teljes joggal. Szerzőinek sikerült olyan kiadvánnyal jelentkezniük, amely felépítését tekintve újdonságnak, tartalmára nézve pedig alapvetően összegző műnek számít az elmúlt évtizedek magyar kávéház-irodalmában.
   E kemény borítós, tetszetős külsejű kötet első fejezte a kávé, illetve a kávéház európai és magyarországi történetével ismerteti meg az olvasót. Szentes Éva és Hargittay Emil kiváló tanulmánya a velencei La Bottega del Caffétól egészen a New-York kávéházból lett Hungáriáig kövei nyomon e mára mindennapi innivalónkká vált keleti különlegesség nyugati útját. Kétségtelenül az a legérdekesebb része ezen áttekintésnek, amely szemléltetni kívánja, hogy nálunk miként lett a keserű “fekete leves”-ből közkedvelt kapucíner. Megtudható, hogy kik voltak a budai és pesti kávésok úttörői, hogyan hívták az első híres tanyákat, és ezek száma hogyan és mitől befolyásolva növekedett a Duna-parti kettősvárosban. Sőt, e bevezető rész elolvasója ezentúl azt is tudni fogja, hogy ismereteink szerint honfitársaink közül kik és mikor emlegették először a kávét és a kávéházat.

   Az Irodalmi kávéházak Pesten és Budán című könyv következő fejezete – némi túlzással – szinte szociológiai látlelet. Annak érzékeltetésére, hogy a városi társadalom közép- és felsőosztályához tartozók voltaképpen miért is jártak rendszeresen ezekre a helyekre, egészen pontosan többnyire azokba, amelyekben törzsvendégnek számítottak. Vagyis e tanulmány arra a kérdésre kíván válaszolni, hogy a kávéiváson túl mit lehetett csinálni a kávéházban? Rövid – sokkal elismerőbb így: tömör – áttekintése annak, hogy a fővárosi kávéházak legnevezetesebbjei miről voltak híresek. Éppen úgy megtudható, hogy mit jelentett Csokonaiéknak a “pipásház”-nak is nevezett Márványos kávéház, mint az, hogy a New-Yorkba a lapok garmadája mellett miféle könyveket használhatott az oda betérő, hogy Petőfiék korában nemcsak a közismert Pilvax, de a Philosphus is a forradalom bölcsője volt, hogy a Paradicsom azon kávéházak közé tartozott, amelyekben először szolgáltak fel meleg ételt, hogy Berzsenyi azonban nem ezért járt előszeretettel ide, ha kimozdult Nikláról, hanem a híres prímás, Bihari János kedvéért, hogy biliárdasztalokat kizárólag a kávésok állíthattak fel termeikben, és hogy a nevezetes Budai Karambol Kör a Philadelphiában működött. Legendás alakokkal ismerkedhetünk meg, a kávéház magyarországi történetének meghatározó személyiségeivel. A tulajdonosok, Fillinger János, Kammon Flórián, Kammer Ernő vagy Steuer Gyula mellett a sokaknak szinte korlátlanul hitelező Reisz Gyulával, aki a New-York elsőszámú felszolgálója volt, meg Gusztival, a Centrál legendás főpincérével. A könyv szerzői alapos munkát végeztek. Szerencsés megoldásnak bizonyult az az elhatározás, hogy elsősorban az ún. “irodalmi” kávéházak bemutatására törekednek. Ezzel áttekinthetővé vált a roppant adattömeg; e sajátos szempont szerint Szentes Éva és Hargittay Emil a több százból csupán néhány tucatot választott ki a fővárosi kávéházak közül. Mindenekelőtt azokat, amelyek a magyar irodalom bölcsőinek tekinthetők, illetve azokat, amelyekről íróink és költőink megemlékeztek munkáikban.
   A könyv következő, terjedelmét tekintve leghosszabb fejezete, ezekből nyújt alapos és figyelemre méltó válogatást, melynek az a legfőbb érdeme, hogy az eddigi gyűjteményekben nem olvasható művek is szerepelnek benne.

   Ezután a Kávéházi kislexikon című fejezet következik, amely a legfontosabb budapesti kávéházakat mutatja be ábécérendben, az Abbázitól a Zrínyi kávéházig. Majd a Kávéházi kisszótár böngészhető át, amelyből például az is megtudható, hogy a fővárosi kávéházi szlengben “igazgató úr”-nak a munka- cím- és rang nélkül lebzselőket szólították a pincérek, “almavári-babári”-nak pedig a nem fogyasztó vendéget nevezték, míg a “palizab” a sósmogyoró volt, a “veseasztal” a kritikusok törzshelye a New-York kávéházban, a “nagy barna” pedig a jókora adag, tejjel vagy tejszínnel kevert feketekávé.
   Az Irodalmi kávéházak Pesten és Budán című kiadvány szerzői korántsem túloztak, amikor a bevezetőben kijelentették, hogy “munkánk a filológiai pontosság igényével készült”. A tanulmányaikhoz felhasznált forrásműveket lelkiismeretesen jelölték végjegyzetükben, miként a szöveggyűjteményükbe válogatott írások lelőhelyeit is gondosan feltüntették. Ezek nélkülözhetetlenek, amikor Szentes Éva és Hargittay Emil csupán részletet közöl valamely mára már elfelejtett vagy nehezen megszerezhető műből. Könyvükben a vendéglátóhelyeknek és a személyneveknek külön mutatója könnyíti a tájékozódást. A viszonylag nagyszámú fénykép és a belső borítók térképei pedig a vizualitás eszközeivel segítik megvalósítani, amit a szerzők ugyancsak a bevezetőben jelentenek ki, miszerint “elsődleges célunk inkább a téma iránti figyelem felkeltése, hangulatteremtés igénye volt”.
   Végül, de nem utolsó sorban: bibliográfiája révén a könyv nélkülözhetetlen segédeszköze lesz mindazoknak, akik csupán most kezdenek érdeklődni az iránt, hogy mit jelentett egykor, és jelent-e valamit ma vagy a jövőben az a már-már közhellyé koptatott megállapítás, hogy “Budapest, a kávéházak városa”. Olyan megkerülhetetlen forrás az Irodalmi kávéházak Pesten és Budán című kiadvány, amelynek szerintem nemcsak lakásunk, de működő kávézóink és kávéházaink könyvespolcain is ott lenne a helye. Lehet, hogy acélláncra fűzötten – mint a konyhák fölé épített szkriptóriumokban a középkori kódexeknek –, de mégis legalább egy-egy példányt el kellene helyezni ebből a könyvből is a társalgás mostani szentélyeiben, hogy a betérők ott, helyben ismerkedhessenek a kávéház magyarországi hagyományával. Hiszen tradíció nélkül nincs kávéház, és azt vagy teremteni vagy pedig feleleveníteni kell. Nekünk, magyaroknak szerencsére van mit újraélesztenünk. Az persze már más kérdés, hogy kezdünk-e valamit a lehetőségünkkel vagy megmaradunk a mindig tiszavirág-életű nosztalgiánál…
   Igen, a nosztalgiánál, mely szerintem az intellektuális élvezethez elegendő, de a kávéházi élet újraélesztése felé csupán az első lépés. Nem több, de nem is kevesebb. Ám, ha ennél nem jutunk tovább, meddő helybenjárássá egyszerűsödik az indulás lendülete, és a kávéháztól éppen úgy elfordul a figyelem, mint a nosztalgia más tárgyaitól vagy a ma még időszerű divattól.