KezdőlapbelépésregisztrációFórumkosárfacebookyoutube

A pesti kávéház mint a társasélet színtere - kávéházi foglalatosságok

Tartalomjegyzék

Kávéházi foglalatosságok

Mivel is foglalkoznak a polgárinak mondható kávéházakban összegyűlő kisebb-nagyobb társaságok? Láttuk már: főként újságolvasással, beszélgetéssel, pletykával és - amiről eddig nem ejtettünk szót - játékkal. Hadd mutassunk be most néhány korabeli emlékezőtől ránk maradt dokumentumot ezekről a tevékenységekről is.

A reformkor "szakosodott" üzletei közül eleven kép maradt ránk a Pilvax előzményéről, Privorszky Renaissance kávéházáról: "... az első bevezetés után a fiatal törvénygyakorló maga jószántából is majd mindennap elvetődik az uriutcai kávéházba, mert sok unalmas munkája végeztével... üres óráit itt töltheti el legéldelhetőbben azon vele rokonszenvű, vele egyszőrű társak és vidor barátok közt, kikkel bizalmasan, otthoniasan mulatnia a neki annyira idegen s mindnyájunknak kevés szellemi élvet nyujtó fővárosban legnagyobb gyönyörére válik. [...] Azok, kik e mulatóhelyen ujságot nem olvasnak, nem tekéznek vagy a játszókat nem nézik, többnyire politikai vagy irodalmi dolgokról szoktak egymás közt beszélgetni... faggatják egymást mindenféle szövevényes (captiosus) jogkérdéssel, s a magyar törvények majd minden szakát nagy tüzzel vitatják meg..."

Nagy előnye a kávéháznak, hogy - az otthoni vendégeskedés illemszabályaival ellentétben - a beszélgetés kezdeményezését és abbahagyását illetően a felek gyakorlatilag teljesen szabadok: az alkalmi vagy állandó beszélgetőtársakat a sértődés veszélye nélkül, bármikor büntetlenül ott lehet hagyni. Ez még a viszonylag kötöttebb asztaltársasági formák között is igaz volt. A föntebb említett, magas rangú állami tisztviselőket, jogászokat, egyetemi oktatókat tömörítő Czárán-asztaltársaság az alábbiakban fogalmazta meg a "házszabályokat": "Minden tagnak jogában állott: 1. leülni az asztalhoz, ha volt hely. Ha nem volt hely, a tag joga akkor is épségben maradt, de gyakorlása szünetelt. 2. Mosolygó arccal dühöngeni, ha nem volt hely. 3. Vitaanyagot dobni a gyanutlanul kávézók közé. 4. Elmenni oda, ahová és amikor tetszik. Nem volt jogában a tagnak: az elnök helyére ülni. 2. Megkérdezni az érkezőt, hogy honnét jött és megkérdezni a távozót, hogy hova megy. A gondolat azonban a jelenlévőkkel szemben szabad volt."

Hogy miről beszélgettek a vendégek, az természetesen számtalan tényezőtől függött: társadalmi hovatartozásuktól, attól, hogy alkalmi vagy állandó partnerekkel társalogtak-e, történt-e a politikai, a művészeti vagy a társadalmi életben olyasmi, ami haladéktalan megvitatást kívánt; kellett-e óvakodni a közelben ólálkodó spicliktől; józanok voltak-e a társaság tagjai; ült-e az asztalnál nő, ha igen, miféle, és így tovább. Általános érvényű bölcsességeket ez ügyben nem próbálunk megfogalmazni, s eltekintünk attól is, hogy a számtalan kínálkozó irodalmi szövegből bővebben szemelgessünk: csak azt tudnánk bizonyítani velük, hogy gyakorlatilag nem volt olyan beszédtéma, amiről a kávéházban ne lehetett volna eltársalogni. A csapongó eszmecserék szép példáiként idézzük mégis Nagy Ignác 1843-as Torzképei-t és Kosztolányit, aki az Esti Kornél-ban eleveníti föl a Newyork karzatának 1909-es hangulatát.

kávéházi foglalatosságokNagy Ignác kispolgárai közül "Némelyek az Ofner Zeitung politikai hírei fölött vitáznak, mások a legjobb trágyáról értekeznek, mások apró gyermekeik vagy unokáik furcsa pajzánságait beszélik el, s egyszersmind visszaemlékeznek saját gyermekéveikre; mások ismét a zsidók pöngetett emancipációjáról okoskodnak, s azt hiszik, hogy a bagolynak nem lesz sólyom a fia, valamint viszont a verébnek mindig csak veréb a fia; némelyek háziorvosságokat sorolnak el, s ez az igazi kiapadhatatlan beszédtárgy, már e tekintetben csakugyan mindnyájan tudnak valamit, s midőn végre a fogfájás elleni szerek jőnek szőnyegre, akkor még a pincér is elmondja csalhatatlan orvosságát;
mások a nagy drágaság s még nagyobb pénztelenség ellen panaszkodnak; ismét mások pedig az asszonyok példátlan fényűzése ellen mennydörögnek, annál nagyobb tűzzel, mivel saját hajlékukban egyetlen szóval sem szabad e botrányos tárgyat megemlíteniök."

Kosztolányiék pedig: "...mind egyszerre beszéltek. Arról, hogy van-e az embernek szabadakarata, hogy milyen alakú a pestisbaktérium, hogy mennyi Angliában a munkabér, hogy milyen messze van a Sirius, hogy mit értett Nietzsche az »örök visszatérés«-en, hogy jogos-e a homoszexualitás és hogy Anatole France zsidó-e. Mindennek bele akartak hatolni az értelmébe, gyorsan és alaposan..."

Végezetül - kihagyva most a két legnépszerűbb játéktípust, a biliárdot és a kártyát - említsük meg az irodalmi kávéházakban dívott nyelvi és irodalmi játékokat, fejtörőket is, bár ezekről annyi szó esik a különféle visszaemlékezésekben, hogy bármit is mondjunk, közhelynek tűnik. A 19. század legvége előtti korszakokból nem találtunk rájuk vonatkozó adatot. Ennek lehet az az egyszerű oka, hogy az emlékezők gyermeteg dolognak tartották, és szégyelltek beszélni róla, de az is lehet, hogy valóban nem volt divat a kávéházban ilyesmit játszani: az asztaloknál inkább politizáltak, az irodalom nagy kérdéseit vagy a napi ügyeket tárgyalták - az is igaz, hogy általában a közhangulat sem kedvezett az önfeledt hülyéskedésnek.
kávéházak társadalmi szerepe(A kávéházi közönség a 19. század közepén az üzletek díszítményeit tekintve is a "komoly", hazafias szellemű képeket várta el és méltányolta.) A "férfias", illetve az "úrinői" viselkedés magatartásmintái nemigen férhettek össze a nyilvánosság előtti nyelvi viccelődéssel. A kávéházi játékok közül a játszma-jellegű ügyességi és szerencsejátékok domináltak, ahol valakinek mindenképp nyerni, illetve veszteni kell, a tét pedig többnyire pénzbeli.

Az együttműködéssel, együttgondolkodással és együtt- (nem pedig csak a másik rovására) kacagással jellemezhető nagy szellemi és nyelvi játékok kora a 20. század első évtizedében, az első Nyugat-nemzedékkel jön el. Az ember gyermeki énjének vállalása, értékelése és kifejezése egyszerre jelenik meg a kávéházban és a művészetben: elég, ha Kosztolányi, Karinthy, Szép Ernő, Molnár Ferenc nevére utalunk - de melléjük állíthatjuk Tóth Árpádot, kávéházban fogant (és olvasott) kínrímeivel, Heltait, e par excellence kávéházi költőt, akinek még komolyabb hangvételű verseibe is becsúszik egy- két vidor nyelvi poén, s az összes festőt és szobrászt, akik remekműveik mellett kávéházi márványasztalokra rajzoltak egymásról gonoszabbnál gonoszabb és mulatságosnál mulatságosabb kis krokikat, karikatúrákat.

Komoly szociológiai és társadalomlélektani vizsgálatot igényelne a "csapatjátékok" ilyetén előretörésének összevetése a más területeken ugyanekkor megfigyelhető, hasonló jelenségekkel. Messzemenő általánosításokba nem merünk bocsátkozni, de rámutatunk: a mindent behálózó egyleti élet; az irodalomban és az újságírásban magányos farkasok vagy két-háromfős baráti körök helyett a szerkesztőségek (és persze asztaltársaságaik); a művészetben a különféle körök (hogy csak a legismertebbeket idézzük: "royalisták", MIÉNK, Nyolcak); az újdonságnak számító csapatsportok, például a foci (s az első sportklubok törzsasztalai) - mindezek egy versengve, de igen konstruktív módon együttműködő társadalom intézményei voltak, amelyekhez legelsősorban a kávéház biztosította az "infrastruktúrát".

Forrás: Budapesti Negyed