Magazin

Beszámolóm első részének végén ígéretet tettem a folytatásra és arra a következtetésre jutottam, hogy egyes részeivel nem terhelem címlapon az olvasót. Az elemzés egy részét a fórumban teszem közzé, a címlapot pedig meghagyom az élményeknek!

A repülő út egy Párizsi átszállást is beszámítva közel 15 órát vett igénybe. A Bogotai megérkezéskor, a hatóságok, Hajcsunk Tibivel egyetemben, már a reptéren kivettek a sorból. A nálunk lévő készpénz mennyisége érdekelte őket. Mennyit hoztunk és minek? Egy röpke tíz perces átvizsgálást követően, végül átengedtek.

A kijáratnál a szervezők már vártak bennünket, és a járattal érkező többi versenyzőt is. Első pillanatban meglepő volt a fegyveres rendőri jelenlét, de rendkívül jól szervezetten, külön busszal vittek bennünket a szállodába. Egy apró technikai malőr miatt, nekünk csak egy kétszintes lakosztályt tudtak biztosítani, normál kétágyas szoba árban. Nem reklamáltunk! Nappali, konyha, három fürdőszoba, kettő hálószoba. Ideálisnak bizonyult, hogy egyszer-kétszer még el tudjam gyakorolni a programot.

Este sörözés, és hatalmas alvás következett. Vasárnap egész napos tréninget tartottunk, hogy minden részletet kicsiszoljunk a versenyre. Mint az első részből kiderült, az indukciós lap hiánya miatt, kényszerűen újra dolgozott program miatt, sajnos hiába.

Hétfőn hajnalban indult az igazi program. Busszal kivittek minket az Avianca belföldi repterére, ahonnan Armeniába repültünk. Leírhatatlan élmény az Andok látványa fentről!
Armeniába érkezve, ismét buszokra szálltunk. A Bogotai fegyveres rendőri jelenléthez képest, itt valóságos „hadsereg” biztosította a védelmünket. Megkérdeztük a csoportvezetőt, hogy miért van erre szükség? „A hatóságok úgy ítélték meg, hogy egy témában, a világ kb. 100 legjobb szakembere együtt, potenciális célpontja az emberrablóknak.” Volt a válasz. Az úton betekintést nyertünk a vidéki városok hangulatába. Aprócska otthonok, kosz, „nyomor”, jókedv, gyümölcsárusok az útszélén, rendőr-rendőr hátán, hatalmas futball stadion, kolduló gyerekek. A városból kiérve egészen más látvány tárult elénk. Kávé és banánültetvények véget nem érő csodája.

Első megállónk, a Caffé Columbia egyik kutatási központja volt. Könnyű reggeli után, megismerhettük a központ működését, és hallhattuk egymás állának koppanását a padlón. A központban elsősorban a kávécserje betegségeit, azok ellenszereit kutatják. Céljuk, hogy a lehetőségek mértékében, a felmerülő problémákat organikus módszerekkel kezeljék. Külön kutatócsoport foglalkozik például a rovarokkal és honos madarakkal. Egyes kártevő rovarok megjelenése esetén a területre olyan madárfajokat költöztetnek, melyek természetes táplálékként tüntetik el a károkozókat. Ennél is meglepőbb volt az a bemutató, ahol az általam „rozsda”-ként értelmezett betegséget, és annak kezelését mutatták be. Egy apró fekete bogár, a kávécserje levelének fonákján teszi le a petéit, mely a levélből veszi el a tápanyagot, és ez rozsdaszerű foltosodást eredményez. Miután kikelt, első útja a kávécseresznyéhez vezet, ahol berágja magát a gyümölcs belsejébe, és kárt tesz a termésben, majd kijön, és a folyamat kezdődik elölről. A probléma kezelésére a kutatóközpontban, kitenyésztettek egy természetes, az emberre és a környezetre teljesen ártalmatlan gombát, mely a levélen található petékkel táplálkozik. A betegség megjelenésekor a gomba spórákkal permetezik le az ültetvényt, és megmentik a termést.

Külön előadáson mutatták be a műholddal támogatott, minden apró négyzetmétert, annak tulajdonságait, múltbeli terméshozamát, tulajdonosát, csapadékadatait, stb. tartalmazó szoftverhátteret, mely a hagyományos művelés hi-tech háttere. A program az uralkodó szélirányokat is figyelembe veszi, és egy betegség megjelenése esetén, a szélirányba eső farmereket értesítik, gondoskodnak a megelőzésről, vagy felkészülnek a kezelésre.

A délelőtti programot követő kellemes, szabadtéri ebéd után, egy parkba mentünk, ahol az ős cserjéktől, a különböző nemesített fajták egy-egy egyedét nevelik. Ezek a kutatások során nyújtanak segítséget. Gyakorlatilag ez volt az első, testközeli találkozásom virágzó és termő kávécserjével! A boldogságtól zakatoló szívdobbanásomat talán itthon is hallották!

Újra buszra szálltunk, és elindultunk a Montenegro mellett, Quindíó-ban található Parque Nacional del Café irányába. A park szomszédságában szállásoltak el bennünket. Itt elvégeztük az időszerű „karbantartásokat”, majd átvittek bennünket a parkba, ahol Kolumbiai folklór programmal, és hangulatos, autentikus vacsorával kedveskedtek.

Másnap lehetőségünk volt kettő „aprócska” farm megtekintésére. Az ültetvények mindegyike banánfákkal kombinált. A banánfák részben megfelelő árnyákot biztosítanak, részben egy újabb bevételi forrásként, a terület gazdaságos művelését segítik elő. Az élményt sajnos nem leszek képes leírt szavakkal átadni. Végtelenül kedves, jóindulatú emberekkel találkoztunk. A Tesalia birtokra érkezve megkóstolhattuk a házi kávéjukat, és különleges meglepetéssel kedveskedtek. Minden résztvevőt egy kávépalánta várt, amit elültethettünk, és a saját nevünkre szóló táblával jelölhettünk meg. Ásó, sár, meredek hegyoldal, semmi sem volt képes letörölni az őszinte mosolyunkat! Pihenésként pedig legeltünk az érett, elképesztően édes kávécseresznyékből.

Rövid utazást követően újabb sokkoló élmény következett, a Café San Alberto teraszán. Nem részletezem, inkább csatolom a linket.

www.cafesanalberto.com

Kiadós ebéd után bemutatták a kávészemek ültetésének és palántázásának, valamint a szüretelés és feldolgozás folyamatát. Ezt követően a Café Colombia újabb laborjába mentünk, ahol a kávé minősítését, osztályozását, jellemző tulajdonságainak megállapítását végzik.

Délután Pereira-ból visszarepültünk Bogotába, hogy ráhangolódjunk a feladatra, amiért igazából jöttünk.

Szerdán 11 órakor kezdődött az eligazítás. A szokásos szabályismertetésen kívül megismertük a sorrendet. Én a 13-as sorszámot kaptam. Korábban nem tartottam a 13-as számtól, így utóbb elképzelhető, hogy újraértékelem az álláspontomat.  Az előkészületi zónában átvettük a munkaasztalunkat. Ezzel kapcsolatban pedig van egy kis történetem, aminek a végét természetesen viccnek szánom. A munkaasztalom egy hatalmas terem jobb hátsó sarkában lett kijelölve, a tároló polcom, érthetetlenül, a terem bal első sarkában. A távolság leginkább annak ismeretében volt nagy, hogy minden versenyzőn át kellett verekedjem magam. Körbenéztem a termet és azt vettem észre, hogy az El Salvadori Alejandronak (az új világbajnok), mellettem van a polca, míg ő a terem túlsó sarkában kapott asztalt. Megkerestem és felajánlottam neki a polccserét, aminek természetesen ő is örült, hisz így mindegyikünknek kényelmesebb volt. Lehet, hogy spirituálisan a polchoz volt rendelve a helyezés?  Legközelebb nem cserélek senkivel!

Itt derült ki a szomorú tény, hogy indukciós lap nem áll rendelkezésre. Ezt és ennek következményeit az előző részben kifejtettem, ezért ismétléssel nem rabolom az időt.

Este 8 órakor kezdődött egy Bogotai Ír Pubban a nyitó barista party. Egyszerű finger food ételek és temérdek mennyiségű sör segítette a barátkozást. Én kissé félrevonulva, már a kényszerűségből újrakomponálandó programon dolgoztam. Nem állítom, hogy eszközök nélkül ez könnyű feladat volt, de a számoló cetli és egy golyóstoll nagy segítségnek bizonyult. 23 órakor indultam vissza a szállodába és kezdtem el a gyakorlatban is lemodellezni a gyakorlatot. Hajnali 1-kor pedig nekiláttam összepakolni az eszközöket és az alapanyagokat. Néhány óra vízszintben történő fekvést követően (alvásnak véletlenül sem volt nevezhető), hajnali 5 kor keltem, lévén 6 órakor elindult a buszom a verseny helyszínére. Érkezést követően azonnal nekiláttam az eszközök előkészítésének, majd 8 órakor birtokba vettem az egyik Aureliát a gyakorláshoz. A gép jól működött, de a 2600 méter tengerszint feletti magassággal és a 12 napos kávémmal meggyűlt a bajom.

9 órától már csak az eszközök fényesítése, és az éjszaka összerakott program memorizálásával foglalkoztam, majd 11 órakor megkezdődött a bepakolás.

A versenyt nem érintem. Az előző részben a lényeg olvasható, illetve a videóból is sok minden kiderül.

Amikor a program végén felemeltem a kezem, különös gondolataim és érzéseim voltak. Tudtam, hogy ez a továbbjutáshoz nem lesz elegendő, mégis éreztem egy kis büszkeséget, hogy a lehetetlen helyzetben tisztességgel helyt álltam, és éreztem dühöt, csalódottságot amiatt, hogy nem tudtam azt megcsinálni, amivel készültem, és ami szent meggyőződésem, hogy szakmailag zseniális program.

A színfalak mögött meglepően sok gratulációt kaptam, ami jól esett, de érzéseimet nem írta át. És érdekes, hogy csalódottságom ellenére, igazán vidáman álltam neki az eszközök eltakarításának. Hajcsunk Tibi, Sóti Robi és Molnár Atti mind megölelgettek, gratuláltak és megtámadtuk a büfét.

A cikk nem ért véget, kattintson a folytatásra...