Magazin

Délután a versenyt és a kiállítást jártam, majd este a Corferias nagytermében sor került a hivatalos megnyitóra. A jelenlévők számát nem tudom megbecsülni, 1000-1500 ember. A megnyitó kezdetén megszólalt Kolumbia Nemzeti Himnusza! Elképesztő volt! A rengeteg ember egyként, emelt fővel énekelte a himnuszt. Csak mi, külföldiek voltunk kivételek. Nem tudom leírni az érzést és a hatást. Büszkeség, hazaszeretet, alázat lakta be a termet. Nem lehetett mást érezni, VIVA COLUMBIA!

Pénteken zajlott a második versenynap, majd délután ötkor nyilvánvalóvá vált, amit szerintem mindannyian tudtunk, maximum nem mertük bevallani, hogy nem sikerült a továbbjutás. Ezt követően lehetőség nyílt a Score Sheet-ek megtekintésére, és a bírákkal azok átbeszélésére. A lapjaimban jó néhány bírói tévedést találtunk, melyek javítása esetén ugyan a továbbjutás még nem lett volna meg, de 15-20 helyet jelentett volna.

Kettő példa közülük:
A prezentáció elején elmondtam, hogy a cappuccinohoz Bolíviai red&yellow catturát, az espressohoz Tanzániai kent&bourboon válogatást használok. Az érzékszervi zsűri négy tagjából három ezt megfelelően rögzítette, egyikük azonban az espressohoz Bolíviát írt fel. Ő más filmet nézett és az espressora 1,5 pontot adott, míg volt zsűritag, aki 3-at. A 4-es szorzó alapján csak itt 6 pontnyi különbség ment el.

A technikai pontozásnál külön értékelik a „Következetes kávéadagolást és tömörítést”. Ennél az értékelésnél a végén visszapontoztak 1 ponttal, mondván eltérő előtömörítést használtam. A megállapítás ugyan igaz, mégis helytelen. Kettő különböző kávét, értelemszerűen kettő darálót használtam, más adagmennyiséggel és beállítással. Az espressohoz 18 gr.-ot, a cappuccinohoz 20 gr.-ot adagoltam, emiatt a köztes tömörítésem során az egyiknél egyszeri, a másiknál kétszeri koccantást alkalmaztam, és fenntartom, hogy ez szakmailag teljesen rendben is van. Az esti kiértékelésnél ezt el is fogadták, bár a pontokat ilyenkor már nem írják át, és a középdöntő szempontjából mindegy is lett volna.

Szombaton és vasárnap a lelátó és a kiállítási terület közt ingáztam. Végig látogattam a gép és eszközforgalmazókat, a kávés cégeket, betegre kóstoltam magam. A kiállítók Istenként imádták a baristákat. Az egyik standra beinvitáltak bennünket, és megkértek, hogy mondjunk véleményt a kávéjukról. Egy kicsi papírpohárba öntötték a kávét, ami valószínűleg a kasírozás miatt nagyon műanyag szagú volt. Jeleztem, hogy így nem lehet véleményt formálni. A farmer beleszagolt, és sűrű elnézések közt a szomszéd standról azonnal kerített porceláncsészét. Lekóstoltuk, és elmondtuk, hogy a kávéval valószínűleg nincs baj, de a pörkölés és az elkészítés miatt, egy alsóközép minőségűnek jellemeznénk. És láss csodát! Nem felháborodás következett. A farmer csupán ennyit mondott: „segítsetek nekem, mit csináljak másként, hogy finom legyen a kávém”?

Szombat délután fakultatív Bogotai városnézést és arany múzeumlátogatást tartottunk helyi kísérőnkkel Juan José Arce Buitrago-val. A város rendkívül lepukkant, a nyomor jelei mindenhol. Az arany múzeum pedig maga a csoda.

Az emberek túlélésért folytatott küzdelme érdekes vállalkozásokat hoznak létre. A leg meglepőbb, a mobil-mobil telefonfülke. Ezt úgy kell elképzelni, hogy áll egy ember az utcán. A kezében kettő darab seprűnyél, ami a végénél bilincsekkel össze van toldva. A söprűnyél tetején egy tábla, amin MIN 200 felirat található. A rúd közepére rögzítve kettő darab kb. 2 méteres vaslánc, aminek a végén egy-egy mobiltelefon található. Az „ügyfél” megáll, elkéri a telefont, amit a „szolgáltató” lenulláz, telefonál, majd a végén az eltelt idő alapján, percenként 200 peso-val kifizet. Súlyos!

Este elmentünk egy gastro negyedbe, és életünk egyik legjobb steakjét vacsoráztuk. Bár lett volna miről beszélgetnünk, mégis néma csend, és halk nyögdécselés kísérte a kulináris élményt.

Vasárnapra további bóklászás, és a kötelezően megtekintendő döntő maradt. Az arénában leírhatatlan hangulat uralkodott! Vidám, boldog emberek, latin ritmusok és gördülékeny programlevezetés biztosította, hogy senki ne unatkozzon. A döntő és az eredményhirdetés idején talpalatnyi szabad helyet sem lehetett találni.

A WBC zárásaként, este, egy grill vendéglőben rendezték a záró barista partyt. Étel, ital, columbiai muzsika, és ölelkező résztvevők uralták az estét.
Hétfőn reggel megkezdtük az összepakolást, és 11 órakor elindultunk a reptérre, hogy megkezdjük a haza utat.

Mindkettő repülőutat igyekeztünk szórakoztatóvá varázsolni. Szerintem a legnagyobb poén Sóti Robi alvása volt. Filmnézés közben, fején a fülhallgatóval aludt el. Gondoskodva róla, hogy békés álma legyen, mindkettő alkalommal beállítottam neki a Dumbo című rajzfilmet, totál hangerőn. Először Spanyolul, hogy szokja a nyelvet, visszafelé pedig Kínaiul, hogy megismerje a mandarin nyelvjárás szépségét. Ébredéskor igen csak tanácstalan volt.

Kedves emberek, páratlan tájak, a kulturális örökségek tisztelete és megjelenése a hétköznapokban, hazaszeretet, hihetetlen mennyiségű mosoly, szegénység, ezek jellemezték az általam tapasztalt hétköznapokat.

Nehéz feladat röviden összefoglalni a történéseket és az élményeket, ezért azzal a gondolattal zárom beszámolómat, amit a Café Columbia újságírójának kérdésére adtam, hogy mi a véleményem Kolumbiáról?

„Olyan érzésem van, mintha a Meseország és a valóságos világ játszana véget nem érő barátságos futballmérkőzést. Egy időben dobog a szíved a gyönyörtől, és szorul el a torkod a nyomortól.” VIVA COLUMBIA!

Az utazás során készült képeket itt tekintheti meg a kedves érdeklődő!