Beszámolóm első részének végén ígéretet tettem a folytatásra és arra a következtetésre jutottam, hogy egyes részeivel nem terhelem címlapon az olvasót. Az elemzés egy részét a fórumban teszem közzé, a címlapot pedig meghagyom az élményeknek!
A repülő út egy Párizsi átszállást is beszámítva közel 15 órát vett igénybe. A Bogotai megérkezéskor, a hatóságok, Hajcsunk Tibivel egyetemben, már a reptéren kivettek a sorból. A nálunk lévő készpénz mennyisége érdekelte őket. Mennyit hoztunk és minek? Egy röpke tíz perces átvizsgálást követően, végül átengedtek.A kijáratnál a szervezők már vártak bennünket, és a járattal érkező többi versenyzőt is. Első pillanatban meglepő volt a fegyveres rendőri jelenlét, de rendkívül jól szervezetten, külön busszal vittek bennünket a szállodába. Egy apró technikai malőr miatt, nekünk csak egy kétszintes lakosztályt tudtak biztosítani, normál kétágyas szoba árban. Nem reklamáltunk! Nappali, konyha, három fürdőszoba, kettő hálószoba. Ideálisnak bizonyult, hogy egyszer-kétszer még el tudjam gyakorolni a programot.
Este sörözés, és hatalmas alvás következett. Vasárnap egész napos tréninget tartottunk, hogy minden részletet kicsiszoljunk a versenyre. Mint az első részből kiderült, az indukciós lap hiánya miatt, kényszerűen újra dolgozott program miatt, sajnos hiába.
Hétfőn hajnalban indult az igazi program. Busszal kivittek minket az Avianca belföldi repterére, ahonnan Armeniába repültünk. Leírhatatlan élmény az Andok látványa fentről! Armeniába érkezve, ismét buszokra szálltunk. A Bogotai fegyveres rendőri jelenléthez képest, itt valóságos „hadsereg” biztosította a védelmünket. Megkérdeztük a csoportvezetőt, hogy miért van erre szükség? „A hatóságok úgy ítélték meg, hogy egy témában, a világ kb. 100 legjobb szakembere együtt, potenciális célpontja az emberrablóknak.” Volt a válasz. Az úton betekintést nyertünk a vidéki városok hangulatába. Aprócska otthonok, kosz, „nyomor”, jókedv, gyümölcsárusok az útszélén, rendőr-rendőr hátán, hatalmas futball stadion, kolduló gyerekek. A városból kiérve egészen más látvány tárult elénk. Kávé és banánültetvények véget nem érő csodája.
Első megállónk, a Caffé Columbia egyik kutatási központja volt. Könnyű reggeli után, megismerhettük a központ működését, és hallhattuk egymás állának koppanását a padlón. A központban elsősorban a kávécserje betegségeit, azok ellenszereit kutatják. Céljuk, hogy a lehetőségek mértékében, a felmerülő problémákat organikus módszerekkel kezeljék. Külön kutatócsoport foglalkozik például a rovarokkal és honos madarakkal. Egyes kártevő rovarok megjelenése esetén a területre olyan madárfajokat költöztetnek, melyek természetes táplálékként tüntetik el a károkozókat. Ennél is meglepőbb volt az a bemutató, ahol az általam „rozsda”-ként értelmezett betegséget, és annak kezelését mutatták be. Egy apró fekete bogár, a kávécserje levelének fonákján teszi le a petéit, mely a levélből veszi el a tápanyagot, és ez rozsdaszerű foltosodást eredményez. Miután kikelt, első útja a kávécseresznyéhez vezet, ahol berágja magát a gyümölcs belsejébe, és kárt tesz a termésben, majd kijön, és a folyamat kezdődik elölről. A probléma kezelésére a kutatóközpontban, kitenyésztettek egy természetes, az emberre és a környezetre teljesen ártalmatlan gombát, mely a levélen található petékkel táplálkozik. A betegség megjelenésekor a gomba spórákkal permetezik le az ültetvényt, és megmentik a termést. Külön előadáson mutatták be a műholddal támogatott, minden apró négyzetmétert, annak tulajdonságait, múltbeli terméshozamát, tulajdonosát, csapadékadatait, stb. tartalmazó szoftverhátteret, mely a hagyományos művelés hi-tech háttere. A program az uralkodó szélirányokat is figyelembe veszi, és egy betegség megjelenése esetén, a szélirányba eső farmereket értesítik, gondoskodnak a megelőzésről, vagy felkészülnek a kezelésre.
A délelőtti programot követő kellemes, szabadtéri ebéd után, egy parkba mentünk, ahol az ős cserjéktől, a különböző nemesített fajták egy-egy egyedét nevelik. Ezek a kutatások során nyújtanak segítséget. Gyakorlatilag ez volt az első, testközeli találkozásom virágzó és termő kávécserjével! A boldogságtól zakatoló szívdobbanásomat talán itthon is hallották!
Újra buszra szálltunk, és elindultunk a Montenegro mellett, Quindíó-ban található Parque Nacional del Café irányába. A park szomszédságában szállásoltak el bennünket. Itt elvégeztük az időszerű „karbantartásokat”, majd átvittek bennünket a parkba, ahol Kolumbiai folklór programmal, és hangulatos, autentikus vacsorával kedveskedtek. 
Másnap lehetőségünk volt kettő „aprócska” farm megtekintésére. Az ültetvények mindegyike banánfákkal kombinált. A banánfák részben megfelelő árnyákot biztosítanak, részben egy újabb bevételi forrásként, a terület gazdaságos művelését segítik elő. Az élményt sajnos nem leszek képes leírt szavakkal átadni. Végtelenül kedves, jóindulatú emberekkel találkoztunk. A Tesalia birtokra érkezve megkóstolhattuk a házi kávéjukat, és különleges meglepetéssel kedveskedtek. Minden résztvevőt egy kávépalánta várt, amit elültethettünk, és a saját nevünkre szóló táblával jelölhettünk meg. Ásó, sár, meredek hegyoldal, semmi sem volt képes letörölni az őszinte mosolyunkat! Pihenésként pedig legeltünk az érett, elképesztően édes kávécseresznyékből. Rövid utazást követően újabb sokkoló élmény következett, a Café San Alberto teraszán. Nem részletezem, inkább csatolom a linket.
www.cafesanalberto.com
Kiadós ebéd után bemutatták a kávészemek ültetésének és palántázásának, valamint a szüretelés és feldolgozás folyamatát. Ezt követően a Café Colombia újabb laborjába mentünk, ahol a kávé minősítését, osztályozását, jellemző tulajdonságainak megállapítását végzik.
Délután Pereira-ból visszarepültünk Bogotába, hogy ráhangolódjunk a feladatra, amiért igazából jöttünk.
Szerdán 11 órakor kezdődött az eligazítás. A szokásos szabályismertetésen kívül megismertük a sorrendet. Én a 13-as sorszámot kaptam. Korábban nem tartottam a 13-as számtól, így utóbb elképzelhető, hogy újraértékelem az álláspontomat. Az előkészületi zónában átvettük a munkaasztalunkat. Ezzel kapcsolatban pedig van egy kis történetem, aminek a végét természetesen viccnek szánom. A munkaasztalom egy hatalmas terem jobb hátsó sarkában lett kijelölve, a tároló polcom, érthetetlenül, a terem bal első sarkában. A távolság leginkább annak ismeretében volt nagy, hogy minden versenyzőn át kellett verekedjem magam. Körbenéztem a termet és azt vettem észre, hogy az El Salvadori Alejandronak (az új világbajnok), mellettem van a polca, míg ő a terem túlsó sarkában kapott asztalt. Megkerestem és felajánlottam neki a polccserét, aminek természetesen ő is örült, hisz így mindegyikünknek kényelmesebb volt. Lehet, hogy spirituálisan a polchoz volt rendelve a helyezés? Legközelebb nem cserélek senkivel! Itt derült ki a szomorú tény, hogy indukciós lap nem áll rendelkezésre. Ezt és ennek következményeit az előző részben kifejtettem, ezért ismétléssel nem rabolom az időt.
Este 8 órakor kezdődött egy Bogotai Ír Pubban a nyitó barista party. Egyszerű finger food ételek és temérdek mennyiségű sör segítette a barátkozást. Én kissé félrevonulva, már a kényszerűségből újrakomponálandó programon dolgoztam. Nem állítom, hogy eszközök nélkül ez könnyű feladat volt, de a számoló cetli és egy golyóstoll nagy segítségnek bizonyult. 23 órakor indultam vissza a szállodába és kezdtem el a gyakorlatban is lemodellezni a gyakorlatot. Hajnali 1-kor pedig nekiláttam összepakolni az eszközöket és az alapanyagokat. Néhány óra vízszintben történő fekvést követően (alvásnak véletlenül sem volt nevezhető), hajnali 5 kor keltem, lévén 6 órakor elindult a buszom a verseny helyszínére. Érkezést követően azonnal nekiláttam az eszközök előkészítésének, majd 8 órakor birtokba vettem az egyik Aureliát a gyakorláshoz. A gép jól működött, de a 2600 méter tengerszint feletti magassággal és a 12 napos kávémmal meggyűlt a bajom.
9 órától már csak az eszközök fényesítése, és az éjszaka összerakott program memorizálásával foglalkoztam, majd 11 órakor megkezdődött a bepakolás. A versenyt nem érintem. Az előző részben a lényeg olvasható, illetve a videóból is sok minden kiderül.
Amikor a program végén felemeltem a kezem, különös gondolataim és érzéseim voltak. Tudtam, hogy ez a továbbjutáshoz nem lesz elegendő, mégis éreztem egy kis büszkeséget, hogy a lehetetlen helyzetben tisztességgel helyt álltam, és éreztem dühöt, csalódottságot amiatt, hogy nem tudtam azt megcsinálni, amivel készültem, és ami szent meggyőződésem, hogy szakmailag zseniális program.
A színfalak mögött meglepően sok gratulációt kaptam, ami jól esett, de érzéseimet nem írta át. És érdekes, hogy csalódottságom ellenére, igazán vidáman álltam neki az eszközök eltakarításának. Hajcsunk Tibi, Sóti Robi és Molnár Atti mind megölelgettek, gratuláltak és megtámadtuk a büfét.
A cikk nem ért véget, kattintson a folytatásra...
Délután a versenyt és a kiállítást jártam, majd este a Corferias nagytermében sor került a hivatalos megnyitóra. A jelenlévők számát nem tudom megbecsülni, 1000-1500 ember. A megnyitó kezdetén megszólalt Kolumbia Nemzeti Himnusza! Elképesztő volt! A rengeteg ember egyként, emelt fővel énekelte a himnuszt. Csak mi, külföldiek voltunk kivételek. Nem tudom leírni az érzést és a hatást. Büszkeség, hazaszeretet, alázat lakta be a termet. Nem lehetett mást érezni, VIVA COLUMBIA!
Pénteken zajlott a második versenynap, majd délután ötkor nyilvánvalóvá vált, amit szerintem mindannyian tudtunk, maximum nem mertük bevallani, hogy nem sikerült a továbbjutás. Ezt követően lehetőség nyílt a Score Sheet-ek megtekintésére, és a bírákkal azok átbeszélésére. A lapjaimban jó néhány bírói tévedést találtunk, melyek javítása esetén ugyan a továbbjutás még nem lett volna meg, de 15-20 helyet jelentett volna.
Kettő példa közülük:
A prezentáció elején elmondtam, hogy a cappuccinohoz Bolíviai red&yellow catturát, az espressohoz Tanzániai kent&bourboon válogatást használok. Az érzékszervi zsűri négy tagjából három ezt megfelelően rögzítette, egyikük azonban az espressohoz Bolíviát írt fel. Ő más filmet nézett és az espressora 1,5 pontot adott, míg volt zsűritag, aki 3-at. A 4-es szorzó alapján csak itt 6 pontnyi különbség ment el.A technikai pontozásnál külön értékelik a „Következetes kávéadagolást és tömörítést”. Ennél az értékelésnél a végén visszapontoztak 1 ponttal, mondván eltérő előtömörítést használtam. A megállapítás ugyan igaz, mégis helytelen. Kettő különböző kávét, értelemszerűen kettő darálót használtam, más adagmennyiséggel és beállítással. Az espressohoz 18 gr.-ot, a cappuccinohoz 20 gr.-ot adagoltam, emiatt a köztes tömörítésem során az egyiknél egyszeri, a másiknál kétszeri koccantást alkalmaztam, és fenntartom, hogy ez szakmailag teljesen rendben is van. Az esti kiértékelésnél ezt el is fogadták, bár a pontokat ilyenkor már nem írják át, és a középdöntő szempontjából mindegy is lett volna.
Szombaton és vasárnap a lelátó és a kiállítási terület közt ingáztam. Végig látogattam a gép és eszközforgalmazókat, a kávés cégeket, betegre kóstoltam magam. A kiállítók Istenként imádták a baristákat. Az egyik standra beinvitáltak bennünket, és megkértek, hogy mondjunk véleményt a kávéjukról. Egy kicsi papírpohárba öntötték a kávét, ami valószínűleg a kasírozás miatt nagyon műanyag szagú volt. Jeleztem, hogy így nem lehet véleményt formálni. A farmer beleszagolt, és sűrű elnézések közt a szomszéd standról azonnal kerített porceláncsészét. Lekóstoltuk, és elmondtuk, hogy a kávéval valószínűleg nincs baj, de a pörkölés és az elkészítés miatt, egy alsóközép minőségűnek jellemeznénk. És láss csodát! Nem felháborodás következett. A farmer csupán ennyit mondott: „segítsetek nekem, mit csináljak másként, hogy finom legyen a kávém”?
Szombat délután fakultatív Bogotai városnézést és arany múzeumlátogatást tartottunk helyi kísérőnkkel Juan José Arce Buitrago-val. A város rendkívül lepukkant, a nyomor jelei mindenhol. Az arany múzeum pedig maga a csoda.
Az emberek túlélésért folytatott küzdelme érdekes vállalkozásokat hoznak létre. A leg meglepőbb, a mobil-mobil telefonfülke. Ezt úgy kell elképzelni, hogy áll egy ember az utcán. A kezében kettő darab seprűnyél, ami a végénél bilincsekkel össze van toldva. A söprűnyél tetején egy tábla, amin MIN 200 felirat található. A rúd közepére rögzítve kettő darab kb. 2 méteres vaslánc, aminek a végén egy-egy mobiltelefon található. Az „ügyfél” megáll, elkéri a telefont, amit a „szolgáltató” lenulláz, telefonál, majd a végén az eltelt idő alapján, percenként 200 peso-val kifizet. Súlyos!Este elmentünk egy gastro negyedbe, és életünk egyik legjobb steakjét vacsoráztuk. Bár lett volna miről beszélgetnünk, mégis néma csend, és halk nyögdécselés kísérte a kulináris élményt.
Vasárnapra további bóklászás, és a kötelezően megtekintendő döntő maradt. Az arénában leírhatatlan hangulat uralkodott! Vidám, boldog emberek, latin ritmusok és gördülékeny programlevezetés biztosította, hogy senki ne unatkozzon. A döntő és az eredményhirdetés idején talpalatnyi szabad helyet sem lehetett találni.
A WBC zárásaként, este, egy grill vendéglőben rendezték a záró barista partyt. Étel, ital, columbiai muzsika, és ölelkező résztvevők uralták az estét.
Hétfőn reggel megkezdtük az összepakolást, és 11 órakor elindultunk a reptérre, hogy megkezdjük a haza utat.
Mindkettő repülőutat igyekeztünk szórakoztatóvá varázsolni. Szerintem a legnagyobb poén Sóti Robi alvása volt. Filmnézés közben, fején a fülhallgatóval aludt el. Gondoskodva róla, hogy békés álma legyen, mindkettő alkalommal beállítottam neki a Dumbo című rajzfilmet, totál hangerőn. Először Spanyolul, hogy szokja a nyelvet, visszafelé pedig Kínaiul, hogy megismerje a mandarin nyelvjárás szépségét. Ébredéskor igen csak tanácstalan volt.
Kedves emberek, páratlan tájak, a kulturális örökségek tisztelete és megjelenése a hétköznapokban, hazaszeretet, hihetetlen mennyiségű mosoly, szegénység, ezek jellemezték az általam tapasztalt hétköznapokat.Nehéz feladat röviden összefoglalni a történéseket és az élményeket, ezért azzal a gondolattal zárom beszámolómat, amit a Café Columbia újságírójának kérdésére adtam, hogy mi a véleményem Kolumbiáról?
„Olyan érzésem van, mintha a Meseország és a valóságos világ játszana véget nem érő barátságos futballmérkőzést. Egy időben dobog a szíved a gyönyörtől, és szorul el a torkod a nyomortól.” VIVA COLUMBIA!
Az utazás során készült képeket itt tekintheti meg a kedves érdeklődő!
