

A kijáratnál a szervezők már vártak bennünket, és a járattal érkező többi versenyzőt is. Első pillanatban meglepő volt a fegyveres rendőri jelenlét, de rendkívül jól szervezetten, külön busszal vittek bennünket a szállodába. Egy apró technikai malőr miatt, nekünk csak egy kétszintes lakosztályt tudtak biztosítani, normál kétágyas szoba árban. Nem reklamáltunk! Nappali, konyha, három fürdőszoba, kettő hálószoba. Ideálisnak bizonyult, hogy egyszer-kétszer még el tudjam gyakorolni a programot.
Este sörözés, és hatalmas alvás következett. Vasárnap egész napos tréninget tartottunk, hogy minden részletet kicsiszoljunk a versenyre. Mint az első részből kiderült, az indukciós lap hiánya miatt, kényszerűen újra dolgozott program miatt, sajnos hiába.

Armeniába érkezve, ismét buszokra szálltunk. A Bogotai fegyveres rendőri jelenléthez képest, itt valóságos „hadsereg” biztosította a védelmünket. Megkérdeztük a csoportvezetőt, hogy miért van erre szükség? „A hatóságok úgy ítélték meg, hogy egy témában, a világ kb. 100 legjobb szakembere együtt, potenciális célpontja az emberrablóknak.” Volt a válasz. Az úton betekintést nyertünk a vidéki városok hangulatába. Aprócska otthonok, kosz, „nyomor”, jókedv, gyümölcsárusok az útszélén, rendőr-rendőr hátán, hatalmas futball stadion, kolduló gyerekek. A városból kiérve egészen más látvány tárult elénk. Kávé és banánültetvények véget nem érő csodája.

Külön előadáson mutatták be a műholddal támogatott, minden apró négyzetmétert, annak tulajdonságait, múltbeli terméshozamát, tulajdonosát, csapadékadatait, stb. tartalmazó szoftverhátteret, mely a hagyományos művelés hi-tech háttere. A program az uralkodó szélirányokat is figyelembe veszi, és egy betegség megjelenése esetén, a szélirányba eső farmereket értesítik, gondoskodnak a megelőzésről, vagy felkészülnek a kezelésre.
A délelőtti programot követő kellemes, szabadtéri ebéd után, egy parkba mentünk, ahol az ős cserjéktől, a különböző nemesített fajták egy-egy egyedét nevelik. Ezek a kutatások során nyújtanak segítséget. Gyakorlatilag ez volt az első, testközeli találkozásom virágzó és termő kávécserjével! A boldogságtól zakatoló szívdobbanásomat talán itthon is hallották!


Rövid utazást követően újabb sokkoló élmény következett, a Café San Alberto teraszán. Nem részletezem, inkább csatolom a linket.
www.cafesanalberto.com
Kiadós ebéd után bemutatták a kávészemek ültetésének és palántázásának, valamint a szüretelés és feldolgozás folyamatát. Ezt követően a Café Colombia újabb laborjába mentünk, ahol a kávé minősítését, osztályozását, jellemző tulajdonságainak megállapítását végzik.
Délután Pereira-ból visszarepültünk Bogotába, hogy ráhangolódjunk a feladatra, amiért igazából jöttünk.

Itt derült ki a szomorú tény, hogy indukciós lap nem áll rendelkezésre. Ezt és ennek következményeit az előző részben kifejtettem, ezért ismétléssel nem rabolom az időt.


A versenyt nem érintem. Az előző részben a lényeg olvasható, illetve a videóból is sok minden kiderül.
Amikor a program végén felemeltem a kezem, különös gondolataim és érzéseim voltak. Tudtam, hogy ez a továbbjutáshoz nem lesz elegendő, mégis éreztem egy kis büszkeséget, hogy a lehetetlen helyzetben tisztességgel helyt álltam, és éreztem dühöt, csalódottságot amiatt, hogy nem tudtam azt megcsinálni, amivel készültem, és ami szent meggyőződésem, hogy szakmailag zseniális program.
A színfalak mögött meglepően sok gratulációt kaptam, ami jól esett, de érzéseimet nem írta át. És érdekes, hogy csalódottságom ellenére, igazán vidáman álltam neki az eszközök eltakarításának. Hajcsunk Tibi, Sóti Robi és Molnár Atti mind megölelgettek, gratuláltak és megtámadtuk a büfét.
A cikk nem ért véget, kattintson a folytatásra...
Délután a versenyt és a kiállítást jártam, majd este a Corferias nagytermében sor került a hivatalos megnyitóra. A jelenlévők számát nem tudom megbecsülni, 1000-1500 ember. A megnyitó kezdetén megszólalt Kolumbia Nemzeti Himnusza! Elképesztő volt! A rengeteg ember egyként, emelt fővel énekelte a himnuszt. Csak mi, külföldiek voltunk kivételek. Nem tudom leírni az érzést és a hatást. Büszkeség, hazaszeretet, alázat lakta be a termet. Nem lehetett mást érezni, VIVA COLUMBIA!
Pénteken zajlott a második versenynap, majd délután ötkor nyilvánvalóvá vált, amit szerintem mindannyian tudtunk, maximum nem mertük bevallani, hogy nem sikerült a továbbjutás. Ezt követően lehetőség nyílt a Score Sheet-ek megtekintésére, és a bírákkal azok átbeszélésére. A lapjaimban jó néhány bírói tévedést találtunk, melyek javítása esetén ugyan a továbbjutás még nem lett volna meg, de 15-20 helyet jelentett volna.
Kettő példa közülük:
A technikai pontozásnál külön értékelik a „Következetes kávéadagolást és tömörítést”. Ennél az értékelésnél a végén visszapontoztak 1 ponttal, mondván eltérő előtömörítést használtam. A megállapítás ugyan igaz, mégis helytelen. Kettő különböző kávét, értelemszerűen kettő darálót használtam, más adagmennyiséggel és beállítással. Az espressohoz 18 gr.-ot, a cappuccinohoz 20 gr.-ot adagoltam, emiatt a köztes tömörítésem során az egyiknél egyszeri, a másiknál kétszeri koccantást alkalmaztam, és fenntartom, hogy ez szakmailag teljesen rendben is van. Az esti kiértékelésnél ezt el is fogadták, bár a pontokat ilyenkor már nem írják át, és a középdöntő szempontjából mindegy is lett volna.
Szombaton és vasárnap a lelátó és a kiállítási terület közt ingáztam. Végig látogattam a gép és eszközforgalmazókat, a kávés cégeket, betegre kóstoltam magam. A kiállítók Istenként imádták a baristákat. Az egyik standra beinvitáltak bennünket, és megkértek, hogy mondjunk véleményt a kávéjukról. Egy kicsi papírpohárba öntötték a kávét, ami valószínűleg a kasírozás miatt nagyon műanyag szagú volt. Jeleztem, hogy így nem lehet véleményt formálni. A farmer beleszagolt, és sűrű elnézések közt a szomszéd standról azonnal kerített porceláncsészét. Lekóstoltuk, és elmondtuk, hogy a kávéval valószínűleg nincs baj, de a pörkölés és az elkészítés miatt, egy alsóközép minőségűnek jellemeznénk. És láss csodát! Nem felháborodás következett. A farmer csupán ennyit mondott: „segítsetek nekem, mit csináljak másként, hogy finom legyen a kávém”?
Szombat délután fakultatív Bogotai városnézést és arany múzeumlátogatást tartottunk helyi kísérőnkkel Juan José Arce Buitrago-val. A város rendkívül lepukkant, a nyomor jelei mindenhol. Az arany múzeum pedig maga a csoda.

Este elmentünk egy gastro negyedbe, és életünk egyik legjobb steakjét vacsoráztuk. Bár lett volna miről beszélgetnünk, mégis néma csend, és halk nyögdécselés kísérte a kulináris élményt.
Vasárnapra további bóklászás, és a kötelezően megtekintendő döntő maradt. Az arénában leírhatatlan hangulat uralkodott! Vidám, boldog emberek, latin ritmusok és gördülékeny programlevezetés biztosította, hogy senki ne unatkozzon. A döntő és az eredményhirdetés idején talpalatnyi szabad helyet sem lehetett találni.
A WBC zárásaként, este, egy grill vendéglőben rendezték a záró barista partyt. Étel, ital, columbiai muzsika, és ölelkező résztvevők uralták az estét.
Hétfőn reggel megkezdtük az összepakolást, és 11 órakor elindultunk a reptérre, hogy megkezdjük a haza utat.


Nehéz feladat röviden összefoglalni a történéseket és az élményeket, ezért azzal a gondolattal zárom beszámolómat, amit a Café Columbia újságírójának kérdésére adtam, hogy mi a véleményem Kolumbiáról?
„Olyan érzésem van, mintha a Meseország és a valóságos világ játszana véget nem érő barátságos futballmérkőzést. Egy időben dobog a szíved a gyönyörtől, és szorul el a torkod a nyomortól.” VIVA COLUMBIA!
Az utazás során készült képeket itt tekintheti meg a kedves érdeklődő!